Az ősi hitvilágban megőrzött „Világfa" szimbólum, a „létezés" rendjének lépcsőfokait idézik.
A holdjegyű hármasság befelé forduló, önmagába záródó mintázata óvó-védő erőket idéz-ereje a szülő Föld.A hold növekszik (ilyenkor szarva van), kiteljesedik, majd elfogy és eltűnik. Mindannak ami
Szarvas, ami szerves, növekvő, növényi, női, ami telő, teli, kiteljesedett, annak megidézője és egyben előidéző oka a Hold. Intézője, ami hűl, hull, hál, elhal, holt.
E kettősség világunk mozgatóereje, melyben az élet ciklikus változásai életünk, s majdan elmúlásunk ritmusát képezik. A régi ember hitében a telehold segít a szülésnél, de az is ő aki
Az utolsó órán „átvezeti" a lelket a „nagy vízen".
Az átváltozást az idő méhe hordja ki. Az idő ciklikus szerkezetét a mennybolt fényes vándorai: a Nap, a Hold, a csillagok, illetve a csillagképek mutatják meg.

Molnár V. József: Világ-Virág