Krónikáinkban fennmaradt a népünket új hazába vezérlő csodálatos szarvasünő alakja és szkíta-hun származásunk emléke is. Régészeti bizonyítékok alapján a szkíta a „szarvasok népe" volt, a hunok pedig a történeti források szerint is ismerték a csodaszarvas mondáját. A csodaszarvas története szinte az egész északi féltekén, Japántól a Keltákig elterjedt, mert gyökerei nagy földrajzi és időbeli távolságokba nyúlnak vissza. A mondaváltozatok lényeges vonásait Jankovics Marcell foglalja össze: „Napos holdas, csillagos vagy más, égi eredetre valló jegyeket hordozó, szarvas-patás nőstényállat-rendszerint szarvasünő, vagy őzsuta, de esetenként tehén, juh, sőt emse is lehet - két fiútestvért (ritkábban egy vagy több vadászt) maga után csalogat. A vadásztestvérek az ősibb változatban maguk is állatalakot öltenek. Egyikük négylábú ragadozó (medve, hópárduc vagy hiúz), másikuk szárnyas ragadozó (ölyv, sas vagy mesebeli griff) képében űzi a vadat, „aki"egy folyógázlón vagy tengerszoroson át eljövendő feleségeikhez vezeti őket. Nemegyszer ő maga lesz asszonyukká, vagy más módon segíti őket nép, nemzetség, új haza alapításához."
Az ősi hitvilágban élő ember a világ szakrális középpontjában kívánt tevékenykedni, ahol az Isteni támogatás könnyebben megszerezhető s ahol érdemes és lehetséges élni.

Varga Géza: A Magyarság Jelképei